Hol dekkoltok, magyar írók? Miféle lövészárokban, miféle szekértáborok védelme mögött, miféle ólmelegben, miféle mai korcsma törzsasztalánál bajtársiasan hörpölgetve, a sörszagú, sűrű levegőtlenségben, a kriglik söralátéteinek üzenetén merengve?
Hol hallgattok, 1956 Írószövetségének utódai és örökösei, a bátor és meghurcolt elődök példáját elfeledve?
Miért nem hördül és üvölt és sikolt a magyar írók egyetemes összessége, amikor a Nagy Mesterek sorából az egyik legnagyobbat tudatlan és buzgó mamelukok el akarják távolítani méltó helyéről? Megszégyenítve emlékét a Költőnek, hogy életében elszenvedett gyötrelmeit újabbal tetézzék holtában is.
Akinek a nevét József Attila-díjas halott és eleven írók serege hordozta és hordozza megtisztelő szellemi medáliaként. József Attila-díjasok, hol a tiltakozó sikolyotok?
A Költő nem kurzuslovag volt, mint emlékének és emlékét őrző szobrának sanda megcsúfolói, hanem a XX. század egyik magyar géniusza.
Nem valamely letűnt kor feledhető törpe politikusa, zsarnok, vezér, generalisszimusz, akinek a szobra korszakváltás után zavaró és fölösleges.
A magyar költészet pantheonjában minden költő mozdíthatatlan. Nem korfüggő, nem rendszerfüggő, nem kurzusfüggő. Mármint ha ott van, és méltán van ott, a pantheonban.
És Ő ott van! És ott is marad! Akkor is, ha méltatlan kezek netán mégis eltávolítanák. Mert hűlt helye vádlóan és megbocsáthatatlanul ott marad örökre. A nemzet gyásza pedig megőrzi a sírgyalázók nevét.
Mert a szobor, temetőn kívül is, a nemzet kultúráját szimbolizáló szellemi sírhely. Nem exhumálható, nem mobilizálható, nem ide-oda hurcolható panel, nem szándékos vagy pillanatnyi elmezavarok játéka.
Hol vagytok, magyar polgárok, hogy tűritek a még csak bontakozó szándékot?
Hol a hangod, magyar értelmiség, művelt emberfők sok százezres társasága?
És egykori magyar proletár, aki már nem létezel, mert még a nevedet sem ejti ki soha senki.
A vasúti síneken felszabdalt Költő szörnyű halála nem volt elég, még egyszer halált kell halnia?
Magyar költők, kifelé az elefántcsont toronyból!
Magyar írók, kifelé a különböző szekértáborok sáncai mögül! Létezik olyan pillanat, amikor nem számít a szekértábor. Amikor közösséggé kell lényegülnie a különbözőségnek.
Ez most egy ilyen pillanat! Attila veszélyben van! Élőlánc övezze fenyegetett szobrát!
Máskülönben a szent és megrendítő dunaparti vascipők mellé elhelyezhetünk egy újabbat: a József Attila egyáltalán nem odaillő vascipőjét!
Magyar írók! Magyar polgárok! Riadó!
.